Avagy: mi is az az asszertivitás?

Az asszertív kifejezés azt jelenti, hogy az egyén olyan viselkedésformát mutat, amelynek során úgy képes érvényesíteni a szükségleteit, hogy közben a másik fél szükségleteit is tiszteletben tartja. Nevezhetjük arany középútnak is a passzív és az agresszív magatartásformák között.

Ha kudarcot vallunk, önértékelésünk csökken, kialakul a negatív önképünk és az a magas szorongási szint, amely bizonytalansághoz és nem kompetens viselkedéshez vezet. Ám ha kapcsolatainkban sikeresek vagyunk, megnő az önértékelésünk, pozitív önképünk lesz, alacsonyabb szorongási szintünk, ami megerősít bennünket, és a további kompetens viselkedési mintáinkban is magabiztosak leszünk.

Manapság sokat hallani asszertivitástréningekről, melyeken a részvevőkben megnő a személyes jogok iránti tudatosság, megtanulnak különbséget tenni az asszertív és a nem asszertív, valamint a passzív és az agresszív viselkedésmódok között, valamint elsajátítják a verbális és a nem verbális asszertív készségeket.

Az asszertív kommunikáció azt is jelenti, hogy úgy törekszünk minden fél szükségleteinek, igényeinek a kielégítésére, hogy közben a konkrét helyzetre és nem a személyre koncentrálunk. Az ilyen kommunikációban először is fontos, hogy össze tudjuk foglalni, mi az, ami zavar bennünket — mindezt a másik támadása nélkül. Majd ezeket a gondolatokat kössük össze az események múlt- vagy jövőbeli kimenetelével kapcsolatos jelentőségével. Társítsunk hozzájuk érzéseket — vagyis egyszerűen közöljük, mindez mit idézett elő bennünk. Ezek után pedig fogalmazzuk meg a változás iránti konkrét igényünket. Az asszertív kommunikációban nem főleg a saját (agresszív) és nem főleg a másik (passzív) szempontjára figyelünk, hanem egyidejűleg mindkét fél érdekeit számontartjuk. Ezáltal felelősséget vállalunk érzéseinkért és gondolatainkért, valódi önmagunkért, és mindezt ki is fejezzük.

Az asszertív kommunikáció első lépése a másik meghallgatása (ezáltal megpróbáljuk őt jobban megérteni), kell továbbá hogy legyen megfelelő önismeretünk (segíthet például a sikertelen szituációk analizálása), s végül tudnunk kell kifejezni önmagunkat. Mindez megjelenhet a nem verbális kommunikációban is: a magabiztosságot sugalló testbeszédben, a határozott, meleg, nyugodt hangú közlésben, a szemkontaktus felvételében, az egyenes, kihúzott, nyugodt testtartásban.

Ha valaki nem tud asszertíven viselkedni, az azt jelenti, hogy baj van az önbizalmával. Ilyenkor dolgozni kell a pozitív önértékelés kialakításán — például figyeljünk a sikereinkre, gyakoroljuk önmagunk ellazítását, képzeljünk el előre egy-egy helyzetet, melyben akár asszertíven viselkedünk. Tanuljuk meg meghatározni a tiszta célokat, a kommunikációnkban figyeljünk a környezetünkre is és a saját vágyainkra is.

Az asszertív ember szabadon fejezi ki érzelmeit, gondolatait, vágyait, ismeri a jogait, dühét képes kontroll alatt tartani, kompromisszumot tud kötni, a kapcsolataiban a saját és a másik igényeit is figyelembe veszi. Azt mondja, amit gondol, és képes nemet is mondani, közben pedig nem alkalmaz erőt. Ezért ez a viselkedés önkifejező és őszinte, egyenes és közvetlen, szociálisan elfogadott, tanult magatartásforma.

Az agresszív viselkedés célja a dominancia megszerzése és nem a konfliktus megoldása — ezzel szemben az asszertivitásnál a konfliktus megoldására törekszünk, és nem a konfliktus okozójának fizikai vagy erkölcsi megsemmisítésére. Az agresszív ember kommunikációjára a „te” üzenetek jellemzőek, az asszertív emberére pedig az „én” üzenetek.

Az agresszív attitűdű személy látszólagos önbizalmat mutat, ezért alulértékel másokat, mintha nem is volna a másikra szüksége, ezáltal a másik embert nem veszi figyelembe. Célja a mindenáron való győzelem. Kiáll a jogaiért — akár mások jogait is megsértve ezzel.

Egy passzív ember viszont alapjában kerüli a konfliktust, kitér a kommunikáció elől, visszafogott, ám ha mégis konfrontálódik valakivel, akkor érzéseit és igényeit nem tudja kifejezni. Mivel önmagát másoknál értéktelenebbnek tartja, gyakran úgy is ítéli meg a helyzetet, hogy kudarcot fog vallani, úgyhogy inkább háttérbe vonul. Benne az az érzés uralkodik, hogy a másik ember igényei fontosabbak, mint a sajátjai, azaz a másiknak vannak jogai, neki viszont nincsenek.

Van még egy megjelenési forma, ez pedig a manipulatív attitűd, amikor is az egyén ügyeskedve, ferde utakon próbálja elérni céljait, mert sem önmagában, sem másokban nem bízik.

Összegzésképpen: az asszertivitás tanulható, vannak esetek, amikor nem tudunk egyformán asszertívek lenni, ám az ilyen kommunikáció elsajátításában önbizalmunk erősödhet, kapcsolatainkban sikeresebbek lehetünk — ami aztán a káros testi tünetek elkerüléséhez és a stressz csökkenéséhez vezet.

A fiatalkorban megért produktivitást és kiteljesedést hatvan felett már az emlékeink összeillesztése, az életünkre való visszatekintés, értékelés követi.

Igaz, már nem az újabb célok kitűzése érdekében, hanem hogy tudatosodjon bennünk, hogyan éltünk, és hogy eldönthessük: vajon a büszkeségnek vagy az elmulasztott tettek, élmények okozta szomorúságnak adunk-e helyet lelkünkben.

Idővel a motorikus képességek csökkennek, ami a nőknél hatvan, a férfiaknál hetven év fölött érzékelhetőbb. Később már az egyszerű és természetes mozgások lassulása, visszafogottsága a jellemzőbb. Mindez persze aktivitással szinten tartható.

Tény, hogy ebben az életszakaszban kerül sor a nyugdíjaztatásra is, melyet eleinte mint megérdemelt pihenést élhetünk meg, ám az idő múlásával egyre gyakrabban törhet ránk a feleslegesség érzése. Az emberek döntő többsége az aktív munkával töltött évei alatt boldogabb, mint nyugalmazása után. Érdekességként megjegyezhető, hogy ezzel a helyzettel a nők jóval könnyebben megbirkóznak, mint a férfiak — ez talán a mindennapi házimunkának köszönhető.

Az aktív életformából való kimaradás a fizikai mobilitással is összefügg, valamint a mind gyakoribb egészségügyi panaszokkal — családomban is gyakran elhangzó gondolat: akinek ötven felett semmi baja, az már nem él. A különféle készségek terén is tapasztalható visszamaradás: csökkent memória, figyelemvesztés, koncentrációs zavar, fáradékonyság… Éppen ezért gyakori jelenség az időskori depresszió, melyet lelki, testi, sőt még anyagi gondok is előhívhatnak. Emiatt testi betegségek is kialakulnak, ami pedig súlyosbítja a depressziót. Idősebb korban a közvetlen környezetben is egyre több a haláleset, a generáción belüli veszteségélmény sokkal mélyebb, gyakoribb, mint korábban.

A depresszió oka lehet egy új családi állapot, azaz az özvegység is. Bekövetkezése már-már természetesnek mondható, és izolálódást, a társadalmi csoportokból való kivonulást vonhatja maga után. A rossz szociális helyzet sem oldja meg a nyugdíjasok gondját, sőt! Gyakran az igazságtalanul alacsony nyugdíjjárulék létfenntartási nehézségeket okoz. Mások akár olyan mértékben leépülnek, hogy a családtagok vagy a gyám az intézeti elhelyezés mellett dönt, ami pedig az esetek többségében még gyorsabb elhalálozáshoz vezet. Ismét mások ilyenkor kivirágoznak, és saját kortárscsoportjuk vezető tagjává válnak. A magazinok címlapjáról nem ritkán mosolyognak ránk koktélozó, ismert nyugdíjas párok, melyek egyfolytában utazgatnak, mintegy üzenve: élvezni kell az életnek ezt a szakaszát is.

A lelki és a testi panaszok gyógyszeres kezelése bizonyos esetekben segít — különösen nagy szerepe lehet az alvászavar esetében. Már csak ezért is létfontosságú ebben az életkorban is új célokat, feladatokat találni, amelyek örömöt szereznek, s ezáltal segítik a testi-lelki erőnlét megőrzését. Időskori depresszió esetén fontos a betegek közvetlen hozzátartozóinak bevonása a kezelésbe.

A családi struktúra változásai jelentősen meghatározzák az ötvenen túli időszakot. Ez a fészekhagyás ideje, vagyis a gyermekek elhagyják a családi házat, addigi otthonukat, és már saját családjukra helyezik a hangsúlyt. Ezzel egyidejűleg a házastársak „szembesülnek” egymással. Mivel ez a tapasztalás olykor fájó felismerésekhez is vezet, illetve megszűnik a házastársakat addig sok esetben összetartó tényező (a gyermekek jelenléte, „útra indítása”), a helyzet gyakran válást eredményez.

Nem vitathatjuk el a nagyszülői szerep jelentőségét sem. Egy unoka sok örömet szerez, és vitálisabbá is teszi a nagymamát, nagypapát. A nagyszülők segítsége és támogatása fontos. Noha tudásuk és tapasztalatuk olykor vita forrása, sokszor kisegítik a gyermekeiket a nehéz helyzetekben. A nagyszülők ugyanis főznek, unokákra vigyáznak, óvodába és iskolába szállítanak, altatnak — ezzel egyidejűleg pedig nevelnek is. Némelyek mindent elvállalnak, ezzel is csökkentve a magányt, a fészek megüresedettségével együtt járó fájdalmat.

Hogyan lehet a nyugdíjas mégis boldogabb? Fontosak a napi feladatok, tevékenységek, a rutin gyakorlása. Van, aki részmunkaidős feladatokat vállal, vagy éppen karitatív, önkéntes munkába veti bele magát, mások kisvállalkozás beindításába kezdenek.

Az átlagéletkor növekedésével a nyugdíjas és az időskor is egyre inkább kitolódik, ezért érdemes azt gazdagon, és amíg csak lehet, aktívan megélni. Ehhez pedig elengedhetetlen segítséget nyújthatnak az utódok és általában a családtagok.  

A 35 és 55 év közé eső életszakaszra már általában megtörténik a családalapítás, kialakul a munka-, illetve a tevékenységi körünk. Ezért ebben a fázisban befelé fókuszálunk, felülbíráljuk saját értékrendszerünket.

Megkérdőjelezzük eddigi sikereinket, azt, hogy hogyan is éltünk eddig, merre felé tartunk életünk második felében, milyen célok vezérelnek bennünket. Ez egy összegzés vagy számvetés, melyben megkérdőjelezzük, hogy önmagunkhoz képest helyesen éltünk-e eddig, milyen döntéseket hoztunk, mi az, amit a jövőben másképp tennénk, milyen új értékek felé kívánunk haladni, milyen mélyebb értelme lehet az életünknek.

Mindent megkérdőjelezünk, amit eddig tettünk vagy megszereztünk, ezért aztán sokszor nagy változásokra kerül sor ebben az időszakban: válások, új párkapcsolatok, állás- vagy pályaváltás, költözés, új dolgokba kezdünk (például nagyobb lesz a hangsúly az egészséges életmódon, sportoláson stb.). Mintha a létezésünk értelmét keresnénk, és már nem az alapidentitás a kérdés, hanem annak felülbírálása. Fontos döntéseket hozunk, új irányokat fedezünk fel.

Gyakran az eddig nyitott, impulzív személyek befelé fordulókká, spirituálisabbakká válnak. Egy új identitás alakul ki, melyet gyakran megelőz a már azt sem tudom, ki vagyok érzése, melyet a folyton és mindenkinek való megfelelés kényszere táplál.

Az a gondolat, hogy házastársunk már sohasem lesz az, akivé tenni szerettük volna, kapcsolati krízist okozhat. De lehet ez annak a felismerése is, hogy az, akivel eddig együtt éltünk, nem a megfelelő partner. Ez lehet építő jellegű, úgy, hogy a válás után mindketten megtalálják az egyéni fejlődésre, kibontakozásra alkalmas kapcsolatot. A jóval fiatalabb partnerekkel való viszony utalás lehet a saját korunk tagadására, vagyis annak el nem fogadására, a fellépő halálfélelemre — amit akár egy-egy betegség is jelezhet, illetve a vonzerőnk csökkenése. Az elvesztett fiatalság utáni vágy a férfiaknál nagyobb szexuális vággyal is járhat. Interjúkban megkérdezettek fizikai hanyatlásról is beszámoltak, és olyan kényszerről, amelyben az az érzés uralkodik el rajtuk, hogy ha valamin még változtatni akarnak, akkor azt most kell megtenniük, mert később már nem lesz rá lehetőségük.

Erikson fejlődéselmélete szerint ebben a szakaszban dől el, hogy valaki a stagnálás vagy a megújulás útján halad-e tovább. Ezért elképzelhető, hogy valaki épp az életközépi krízis hatására talál önmagára, és válik képessé a mély és intim kapcsolatokra, vagy megtalálja az élete értelmét. Ritkán ugyan, de előfordulhat az is, hogy valakit életének éppen ebben a szakaszában érnek olyan hatások, amelyekkel nem tud megküzdeni, még akkor sem, ha korábban mindig egészséges módon került ki a nehézségekből. Míg korábban a születéstől számított időről beszéltünk, ebben az életszakaszban ez megfordul, és a hátralevő idő a meghatározó.

Különösen nehéz a nőknek, ha egy-egy szerepüket feladták, vagy nem teljesedtek ki benne, például lemondtak a karrierről az anyaságért, s így az apának nyílt lehetősége a szakmai kibontakozásra. A veszteség persze akkor a legnagyobb, ha egyikük sem futott be olyan pályát, amilyet szeretett volna.

Jung ezt az időszakot tekinti a leglényegesebbnek, egyúttal a legveszélyesebbnek is, mivel ha a mindennapi célok elérése mellett nem fordítunk energiát kulturális/spirituális célokra is, akkor felborulhat az egyensúly.

Az a jelenség, amikor a fiatalok túl korán feljutnak a csúcsra, magában hordozza annak a veszélyét, hogy középkorukra már nem látnak maguk előtt kihívásokat, kitűzhető célokat. Főleg, ha egy izgalmasabb pálya felé fordulnának, akkor kénytelenek volnának az addigi egzisztenciájukról is lemondani. Ráadásul, ahogyan ők annak idején, a húszas éveikben feltörtek, úgy most az ő helyüket is az új huszonévesek foglalhatják el. Mindemellett szembesülniük kell azzal is, hogy le kell rombolniuk azt az illúziót, hogy amikor elérték, amire vágytak, már beköszönt a nyugalom. Ehelyett a másoktól érkező kéretlen véleményalkotás, a megbélyegzés a jellemző.

Ilyenkor megjelenhet egy másik élet víziója is, melyért persze nem adnánk fel a mostanit — főleg, mert felelősséget érzünk a szeretteink, hozzátartozóink iránt. Mégsem látjuk a kiutat és a megoldást. Érdemes ezt az életszakaszt inkább életközépi változásként definiálni, melyben egyre kevesebb a választási lehetőség, egyre több a kijelölt pálya. Ilyenkor aztán azzal is szembesülnünk kell, hogy a fiatalkori vágyak/álmok talán már nem teljesülnek be, ezért inkább arra érdemesebb fókuszálni, mi az, amit igazán szeretnénk, és reálisan elérhető is. Az élet ugyanis nem végtelen, és érdemesebb azzal megtölteni, ami igazán örömet szerez.          

A válság feldolgozásában sokat segít, ha találunk rá okot, hogy elégedettek legyünk az eddigi életünkkel, vagy ha hiszünk benne, hogy a jövőben is képesek vagyunk még alkotni, értelmet találni a mindennapokban. Aki mélyebb összefüggések irányába fordul, az képes felszabadítani a kreatív energiáit, és az egész személyisége pozitívan megváltozik. A válsággal együtt járó instabilitás egy idő után újra stabilitássá válik. Persze olyan is akad, aki mindvégig tagadja, hogy öregszik, amit mind öltözetében, mind viselkedésében kifejez. Azoknak a pároknak, amelyek együtt vészelik át ezt az időszakot, lehetőségük adódhat egy mélyebb intimitás megélésére. Ha valakire mégis a feladás, a stagnálás, az unalom és a reménytelenség érzése tör rá, akkor nála sokkal valószínűbb a depresszió kialakulása.

Ha szembenézünk a középkorúak kihívásaival, és elfogadjuk létezésünkben az egyedüllétünket, akkor elérhetjük az önmagunk feletti teljes rendelkezés nyújtotta szabadságot.

Egy éve ez idő tájt a szeretetről írtam. Ezúttal a boldogság témáját választottam, illetve annak értelmezésébe kezdek bele, de a választ most is mindenkinek magának kell megadnia…

Iskolai zaklatásról akkor beszélhetünk, ha jelen van a tudatos, bántó szándék, azaz a zaklató célja, hogy testi vagy lelki fájdalmat okozzon. Ezenkívül hatalmi egyensúlyhiány is fennáll az érintettek között, tehát az áldozatnak nincs módja, lehetősége megvédenie magát.

Ha mindez csupán egy-egy alkalommal fordul elő, még nem beszélhetünk zaklatásról. A zaklatás olyan szándékos (vagy gondatlan) negatív cselekedet, amely a tanulók egymás közötti, a tanulók tanárokkal vagy más iskolai alkalmazottakkal, illetve a tanárok tanulókkal (esetleg szülőkkel) szembeni, ismétlődő, hosszabb ideig tartó erőszakos viselkedésében nyilvánul meg.

A zaklatás nem feltétlenül személyesen történik, egyre gyakoribb a közösségi oldalakon való megfélemlítés. Ez egy újfajta terror, több kutató szerint érzelmileg talán még megterhelőbb, mint a hagyományos. 2003 októberében következett be az első olyan tragédia, amelyet az internet általi megfélemlítés, azaz a cyberbullying okozott.

Az iskolai molesztálók célja, hogy uralkodjanak mások fölött, ezért újra meg újra bántalmazzák — testileg és lelkileg is — kiszemeltjüket. A tökéletes hatás érdekében a molesztálók szívesen terrorizálják mások jelenlétében a társukat. Az agresszív hatalmi késztetések kiéléséhez viszont szükséges egy gyengébb, önmagát megvédeni kevésbé képes, visszahúzódó áldozat.

Kiből válhat áldozat?

Természetesen bárkiből, de mégis a legtöbb bűnbak azok közül a gyerekek közül kerül ki, akiknek alacsony az önértékelésük, félénkek, visszahúzódóak. Szociális készségeik az átlagosnál gyengébbek, vagyis kevés barátjuk van. Az a legjellemzőbb, hogy egy különösebb ok nélküli támadásra a gyerek rosszul reagál, és mivel nem tudja magát kellőképpen megvédeni, újabb támadások középpontjává válik. A folyamatos stressz, a megaláztatás, annak átélése, hogy senki nem segít, rombolja az önbecsülést, és ettől még visszahúzódóbbá, szorongóvá válhat a zaklatott gyerek. Mindez az étvágytalanságtól kezdve az iskolakerülésen át egészen az öncsonkításig, legvégső esetben pedig öngyilkossághoz vezethet. 

Az érzékenyebb idegrendszerűek elítélik az erőszakot, alacsony az önértékelésük, túlságosan meg akarnak felelni mindenkinek, de főleg a szülőknek és a pedagógusoknak, nem túl népszerűek, nincsenek meg a szociális képességeik, vagyis nehezen integrálódnak egy közösségbe, mindehhez pedig nehezítő körülményként adódhat hozzá az, ami különben önmagában nem okoz gondot: ha a gyermeknek valamilyen szembetűnő fogyatékossága, stigmája van. Sajnos olyan áldozattípus is létezik, aki — nem szándékosan — provokálja a környezetét, a pedagógust is idegesíti, éppen emiatt kevésbé számíthat segítségre. Ők többnyire a figyelemzavaros, hiperaktív gyermekek, akik folyton izegnek-mozognak, és mindig van mondandójuk, kérdeznivalójuk. Ők a legveszélyeztetettebbek, és gyakrabban válnak ők maguk is zaklatóvá.

Milyen a tipikus zaklató?

A tévhitekkel ellentétben a tipikus zaklató egyáltalán nem szorongó személyiség, aki így vezeti le a feszültséget. Neki nincs lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy valakit bánt, egészen jól érzi magát a hatalmi pozícióban, élvezi az agressziót, az ereje fitogtatását, és általában jó intellektusú, képes belelátni az áldozat érzéseibe, gondolataiba, viszont mindezt hideg empátiával teszi. A zaklató általában jó manipulátor, aki így csapatot is tud toborozni. A zaklató viselkedés egyik fő előidézője a kontrollálatlan düh, melyet a molesztáló személy valamely társán tud levezetni. Azok a gyerekek, akik nehezen fékezik indulataikat, szívesen félemlítik meg a környezetükben élő gyerekeket. Ha a szülők, a pedagógusok nem fojtják el csírájában az agresszív megnyilvánulást, a következmény nélküli viselkedés egyre durvábbá válhat. Ha nem történik beavatkozás a felnőttek részéről, az otthoni vagy az iskolai bántalmazás akár elképzelhetetlen méreteket is ölthet. Ha a külső kontroll nem megfelelő, a gyerekek szinte feljogosítva érzik magukat az agresszív viselkedésre.

A durva filmek, videojátékok negatív hatása különösen veszélyes, hiszen a játékszabályok díjazzák a kegyetlenkedő viselkedést. Egyetlen tényező még kevés a molesztáló viselkedésforma kialakulásához, viszont több egyidejű megléte nagy valószínűséggel erőszakos viselkedést okoz. A zaklatás nyomot hagy az áldozat életén: romolhat az iskolai teljesítménye, alvászavarok, pszichés problémák léphetnek fel, az önértékelés is súlyosan sérülhet. Minden zaklatóban azonos vonás, hogy fontos számára a hatalom, és örömet szerez neki, ha másokon uralkodhat. Kockázati tényező, ha a családban hiányzik a fegyelmezés, vagyis ha a gyermek a saját szüleivel is azt csinál, amit akar, de az is zaklatóvá teheti, ha vasfegyelem tapasztalható a családban. Ugyanezt iskolák, osztályok szintjén is megfigyelték: ahol mindent szabad volt (vagy éppen semmit sem lehetett), ott rövid időn belül eluralkodott a káosz, ahol viszont a szabályok mindenki számára egyértelműek voltak, a határokon belül pedig elégséges mozgásteret hagytak a diákoknak, ott ritkábban fordult elő zaklatás.

A molesztálás jellemzően közönség előtt történik, az elkövetőknek ugyanis fontos, hogy mások is lássák hatalom- és erőfitogtatásukat, illetve az áldozat megalázottságát. Ilyenkor a szemtanúk gyakran átélik az abból fakadó szorongást, feszültséget, hogy tudják ugyan, mi a helyes lépés (megpróbálni megakadályozni a zaklatást), de mégsem mernek cselekedni, inkább — ha minimálisan is, de — ők is bekapcsolódnak a zaklatásba, vagy passzívak maradnak, amivel valójában a zaklatókat támogatják. Pedig a szemtanúktól nagyon nagy mértékben függ, hogy bekövetkezhet-e a zaklatás.

Nem segít az olyan tanár hozzáállása, aki érzelmileg teljesen bevonja magát, és az áldozat pártjára áll, a zaklatókat pedig, akik órán papírgalacsinokkal dobálják kiszemeltjüket, magából kikelve kérdőre vonja, felelteti. Ahogyan az sem jó, ha a pedagógus a zaklatói jelenlétében szólítja fel az áldozatot, hogy részletezze, mit tettek vele. A gyakorló pedagógusoknak meg kell próbálniuk érzelmileg nem túlságosan bevonni magukat, mivel hatékonyan csak bizonyos távolságból lehet segíteni. Ha a zaklató azt tapasztalja, hogy áldozatát túlzottan szárnyai alá vette egy tanár, ez csak újabb okot ad neki a bántalmazáshoz, ahogyan az is, ha a tanár megpróbálja őt nyilvánosan megszégyeníteni a zaklatás miatt.

Mit tehet a szülő?

A szülő úgy segíthet gyermekének az áldozattá válás elkerülésében, ha elfogadja a személyiségét, a választásait, nem erőltet rá számára idegen viselkedést, hanem azt érezteti vele, hogy úgy értékes, ahogyan van, és mellette áll, számíthat rá.

Nagyon fontos, hogy a szülő felismerje, gyermeke hiperérzékeny vagy domináns jellem-e, és ennek megfelelően válasszon neki iskolát, tanítás utáni tevékenységet. Az otthoni feladatokba mindenképp próbálja meg bevonni a gyerekét, ettől ugyanis hasznosnak érzi magát, és megtanul felelősséget vállalni a tetteiért. Ez annak is jót tesz, aki az áldozat, és annak is, aki a zaklató szerepére hajlamosabb.

Ha egyértelművé válik, hogy a gyereket bántalmazzák, a szüleinek feltétel nélkül mellé kell állniuk, de tartózkodjanak a sajnálkozástól. Beszéljék meg vele, hogy milyen stratégiával tudna szembeszállni a kínzóival, kitől kérhetne segítséget. Beszéljenek a pedagógusokkal is. Ha ezután sincs változás, vagy a helyzet rosszabbra fordul, át kell őt íratni egy másik intézménybe.

Barbara Coloroso szerint, ha gyermekünkre az önbizalom, a barátságos viselkedés, a jó beilleszkedési képesség jellemző, és van legalább egy igaz barátja, akkor nem kell attól tartanunk, hogy molesztálni fogják, vagy esetleg ő maga válik zaklatóvá.

A flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, amikor az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli. Ezt, vagyis a pozitív filozófia fogalmát először Csíkszentmihályi Mihály pszichológus fogalmazta meg.

Csíkszentmihályi Mihály 1975-ben számos interjút készített a jelenséggel kapcsolatban. Többek között elhivatott festőkkel folytatott beszélgetései alatt hasított belé a felismerés, hogy milyen rendkívüli mértékben képesek ezek az emberek ignorálni az éhséget, a kényelmetlenséget és a fáradtságot, amíg a képeiken dolgoznak. A művészek kétségkívül élvezetesnek találták az alkotást, és amikor a festés szubjektív élményéről beszéltek, úgy fogalmaztak, hogy „olyan volt, mintha lebegtem volna”, vagy „mintha valami áramlat sodort volna magával”. Innen a flow, vagyis az áramlat elnevezés.

Pszichológiai értelemben a flow egy konkrét cselekvésben való elmerülést jelent. Akkor tapasztalható, amikor egy tevékenységet nem egyszerű megvalósítani, kihívás számunkra (de nem haladja meg a képességeinket), mégis szabad akaratunkból csináljuk, pusztán az élmény kedvéért, mert egyszerűen szeretünk vele foglalkozni.

A flow során az ember képes csak egy dologra figyelni, és megfelelően terelni saját érzelmeit a legjobb teljesítmény vagy tanulás érdekében. A flow-élmény egyik legbiztosabb jele, hogy spontán, kitörő örömöt érzünk, miközben egy feladatot megoldunk, de úgy is le szokták írni, mint egy egyszerű, mély koncentrációt, amikor csak a feladatra összpontosítunk. Ilyenkor szinte teljesen megfeledkezünk önmagunkról, gondjainkról és a külvilágról. Az éppen végzett tevékenység örömet szerez és kihívás számunkra, többé válunk általa, fejlesztjük készségeinket és gyarapítjuk tudásunkat, illetve a tevékenységet pusztán önmagáért végezzük.

A flow-élmény előfeltétele a képességeinkkel összhangban lévő, egyértelmű cél, melynek elérése közben minden figyelmünkkel összpontosítunk, megszűnik az öntudatosság tudatos észlelése, az időérzékelésünk eltorzul, kontrollt érzünk a szituáció felett. Persze nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie.

Több keleti vallás által is tanított „egységérzés”, azaz az univerzummal való eggyé válás érzése is roppant közeli rokona a Csíkszentmihályi által flow-ként leírt állapotnak. Akkor tapasztalható, amikor testünk, intellektusunk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik, és egy bizonyos tudatállapot övezetében tart bennünket. A flow azonban nem tudatos cselekvés, hanem inkább olyan tudatállapot, amelyet hagyunk, hogy megtörténjen. Bizonyos személyiségjegyű emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik az élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek a kíváncsiság, a kitartás, az önzetlenség, és fontos, hogy a személy szeresse a különböző aktivitásokat pusztán saját magukért végezni. Ilyen érzéseket előidéző tevékenység lehet az éneklés, a tánc, a vallási szertartáson való részvétel, a sportolás, a könyvolvasás, a beszélgetés a szerelmünkkel, a tudós számára egy kísérlet stb. Megtapasztalható ezenkívül vezetés vagy élvezetes munkavégzés közben is. Ezzel szemben nagyon ritkán fordul elő, hogy flow-élményről számolnának be passzív szabadidős tevékenységekkel kapcsolatban — ez egy újabb érv a tévé előtti bambulás és lustálkodás ellen. Az emberek nemre, életkorra, kulturális és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül hasonló módon élik át.

Hogyan tapasztaljuk meg?

Ha meg szeretnénk tapasztalni, a következőkre érdemes figyelni:

Ahhoz, hogy létünk minden pillanatát áramlatélménnyé változtathassuk, nem elegendő azt megtanulni, hogyan kontrolláljuk percről percre a tudatunkat. Szükség van egy olyan átfogó célrendszerre, amely által mindennapi életünk eseményei értelmet nyernek. Ha valaki rendezőelv nélkül lép egyik áramlattevékenységből a másikba, élete végén nehéz lesz úgy visszatekintenie, hogy értelmet találjon abban, ami történt. Az utolsó feladat, melyet az áramlatelmélet a tökéletes élményekre vágyók elé állít, az az, hogy harmóniára leljünk mindabban, amit csinálunk, hogy egész életünket alakítsuk át egyetlen áramlattevékenységgé, melynek céljai egységesek és állandóak.

Szomorú statisztikai adatok bizonyítják, hogy sok nő annak ellenére sem tud teherbe esni, hogy az orvosi vizsgálatok és a laboratóriumi leletek szerint minden rendben van a szervezetében. A háttérben gyakran lelki gondok húzódnak meg.

Családi „örökség”

Ilyen lehet a nő édesanyja által sokszor felemlegetett szülési élmény, mely kihat a babaváráshoz és a szüléshez kapcsolódó hozzáállásra is. A családi üzenetek, ismételgetett mondatok amellett, hogy jelentős érzelmi töltetet hordoznak, sokszor generációról generációra öröklődő világképet közvetítenek.

Nem ritkán a nyilvánvaló értelmen túl a felszín alatti, burkolt üzenet erősebb hatású, sokszor manipulatív információ. A családi körben rendre ismételgetett mondatok gyermekkorunktól követnek, és olyan hozzáállást alakíthatnak ki bennünk, amely életünk minden területére kihathat, így gyerekvállalásunk érzelmi hátterére is.

Gyerekként sok éven át nem kérdőjelezzük meg szüleink elveit és szabályait, igaznak, jogosnak fogadunk el mindent, amit elénk tárnak. Ezek alatt az évek alatt alakulnak ki a további életünket meghatározó, sokszor hátráltató hitrendszereink. Ha belső, öröklött világképünk része, hogy nem bízhatunk a férfiakban, akkor férjünkre, társunkra sem merjük magunkat rábízni, minden vágyunk ellenére sem „merünk” babát vállalni, tudatos akarásunkra a testünk mondhat nemet, félve a kiszolgáltatottságtól, a cserbenhagyástól, az elhagyástól.

Amikor édesanyánk anyasorsát csak lemondásnak és áldozatnak láttuk, akkor azontúl, hogy bűntudatot élhetünk meg amiatt, hogy puszta létezésünkkel megfosztottuk őt a boldog élet lehetőségétől, magunk is félhetünk tőle, hogy a baba érkezésével áldozatszerepbe sodródunk, és életünk a lemondással lesz egyenlő. Ám ha a hitrendszerünkben élő anyakép utolérhetetlenül pozitív, akkor mindig erősnek szeretnénk tudni magunkat, saját anyaságunkkal kapcsolatban tökéletességre törekednénk, így már előre nagy félelmeink lehetnek, hogy gyarló emberként nem fogunk tudni megfelelni ennek az eszményképnek.

Negatív világkép és bizalmatlanság

Ugyanilyen meghatározó erejű, ha belső programunk szerint negatív törvényszerűséget könyveltünk el. Ilyenkor azt hisszük, hogy nekünk semmi sem fog könnyen sikerülni, mindenért nagy árat kell fizetnünk, többet kell küzdenünk, mint a többi embernek — így a baba érkezésének is váratnia kell magára, és ami másoknak könnyedén megy, számunkra csak szenvedéseken, kétségbeesett várakozáson, orvosi beavatkozásokon át válik elérhetővé.

Világképünk mindig attól függ, mire helyezzük a hangsúlyt élettapasztalataink közül. Amikor rendre a csalódásokat és a negatív érzelmi tapasztalatokat emeljük ki, gondolkodásunk gyakran eltolódik a túlzott általánosítás irányába. Ilyenkor önvédelemre rendezkedünk be, miközben szinte egyáltalán nem vesszük figyelembe a rossz élményeinkkel ellentétes pozitív helyzeteket, és túlértékeljük azokat a veszélyeket, amelyeket a jóhiszeműséghez társítunk.

A késlekedő gyermekáldás és a meddőség tudattalan lelki okai között kiemelkedő szerepe lehet a bizalom hiányának is. Ez megnyilvánulhat a minket körülvevő világ egésze felé, gyermekünk leendő édesapja felé, de akár saját magunk felé is. Az óvatosság nyilvánvalóan valamiféle védelmet kínál a váratlan bántásokkal, csalódásokkal szemben, miközben azt az illúziót keltheti, hogy meg tudjuk óvni magunkat a fájdalomtól és az érzelmi kockázatoktól. Ugyanígy van ez az élet más területein is: ha nem bízhatunk a kedvező kimenetelben, akkor bele sem kell kezdenünk új dolgokba, tehát ki sem derülhet, hogy valójában mire vagyunk képesek. Úgy mondunk le a lehetőségekről, hogy már a fantáziánkban lejátsszuk a negatív világképünket igazoló forgatókönyvet, és a valóságban meg sem kockáztatjuk a cselekvést. Gyermeket világra hozni ezzel szemben valójában annyit tesz, hogy igent mondunk az életre.

A férfiak szerepe

Talán kevesen gondolnák, de 30—40%-ban a férfiban keresendő a meddőség oka — vagyis jóval nagyobb arányban fordul elő, mint hinnénk. Erre a férfiak szégyenlőssége a magyarázat, akik ritkábban szokták intim egészségügyi problémáikat megbeszélni társaságban. Vannak olyan veleszületett vagy öröklött betegségek is, amelyeknek meddőség a következménye (például bizonyos genetikai faktorok, a here visszértágulata stb.)

A párkapcsolat milyensége

A sikeres reprodukcióhoz nélkülözhetetlen, hogy a pár tagjai közt szilárd kötődés alakuljon ki: mindkét fél hűséges legyen, a férfi pedig hajlandó legyen energiát fordítani az utód felnevelésére. (Fontos, hogy ezt a nő is így érezze!) Noha a kötődési stílusunk alapjában meghatározza kapcsolatainkat, a későbbi tapasztalatok módosíthatják a korán berögzült mintákat, pszichoterápia segítségével kapcsolataink jobbá (evolúciós szempontból is sikeresebbé) tehetőek. A meddőség kialakulásáért felelőssé tehető korai traumák hatása is csökkenthető ily módon, a stressz levezetésére pedig különféle relaxációs technikákat lehet megtanulni. Fontos tehát, hogy a meddőség orvosi kezelése mellett a lelki tényezők szerepe se szoruljon háttérbe, hiszen a kezelések önmagukban is szorongást, depressziót okozhatnak, ami így tovább nehezíti a megfoganást.

A „mindenáron gyereket”­ igyekezet — azaz amikor a természetes kívánalom, vagyis a szexuális aktivitásra irányuló, belülről fakadó vágy hiányában van együtt a pár — a szexuális életet egy idő után már kényszeressé vagy rutinszerűvé teszi, ez pedig hatással lehet a pár mindkét tagjának pszichéjére. Egyikük, ­leginkább a férfi görcsös lesz, a másik kedvében járva a baba­projekt feltétlen megvalósítására összpontosít, s azon „munkálkodik”, hogy párjával összehozzanak egy gyereket. Ilyenkor érdemes az együttlétekhez olyan körülményeket teremteni — egy csipetnyi romantikát, spontaneitást, esetleg valami újszerűt becsempészni —, hogy a kényszeres próbálkozásokból fakadó feszültséget valamelyest oldani tudják. Próbálják meg felidézni kapcsolatuk korábbi éveit, amikor még az egymás iránti érdeklődés volt elsősorban a szexuális élet motivációja, s ha egy kicsit jobban el tudnak lazulni, akkor az olyannyira vágyott közös gyermek könnyebben megszülethet, mint azt esetleg gondolták volna.

És ne feledjük: a körülmények mindig megváltozhatnak, sokszor akár kilátástalan esetben is létrejöhet a spontán terhesség. Egy új kis élet pedig minden esetben egy valóságos csoda.

Gyermeknek, szülőnek, pedagógusnak egyaránt okoz némi szorongást az iskolakezdés, de sok örömöt is szerez, ha megfelelő időben került sor a gyermek beiskolázására. Az elsősök esetében nagyon fontos a gyermek szociális érettsége.

Mennyire képes egy közösségbe beilleszkedni, a közösség szabályaihoz igazodni, társaival való viszonyában milyen stratégiákat és taktikákat alkalmaz, megtanult-e már bizonyos mértékig kompromisszumot kötni? Aki nincs hozzászokva a közösséghez való igazodáshoz, az esetleges konfliktus megfelelő kezeléséhez (mert például nem járt óvodába, vagy csak rendszertelenül), annak gondjai adódhatnak. A nehezen alkalmazkodó gyermeknek pedig mindig több problémája van az iskolában is. Ha ezt nem tudják megfelelően kezelni, nehézségei lesznek a tananyag elsajátításában, az iskolai előmenetelben, és a tanuló sikertelenné válhat.

Nagyon fontos, hogy a szülők fokozott figyelemmel kísérjék a gyermek teljesítményét, és idejében észleljék a viselkedésében, magatartásában megmutatkozó legkisebb változásokat is. Beszélgessenek rendszeresen a gyermekkel, hogy elmondhassa, kibeszélhesse gondjait, sikereit, új baráti kapcsolataiban adódó konfliktusait, örömeit.

Az iskolakezdés a szülőkre is hat. Rájuk elsősorban a nehézségek kezelése, a kötelességtudat kialakítása vár, arról nem is beszélve, hogy lassan meg kell tanulni elengedni a gyermeket — gondoljunk csak az első osztálykirándulásra. A váltás azonban nem biztos, hogy könnyű folyamat lesz, a teljes hozzá- és beleszokás állapotáig ugyanis néhány kulcsfontosságú, megoldásra váró gonddal találhatjuk szembe magunkat.

Ha a gyereknél az iskolakezdés után agresszivitás lép fel, érdemes arra gondolnunk, hogy a háttérben régóta felgyülemlett problémák állhatnak, noha az is előfordulhat, hogy csak a környezetváltással járó izgalmat és feszültséget vezeti le ilyen módon. A legtöbbször azonban sajnos a családban keresendő a bajok forrása. Extrém esetekben lehet szó bántalmazásról, de akár az elnyomás is vezethet ilyen reakciókhoz. Lehet, hogy mi magunk vártunk el túl sokat a gyermektől, esetleg túl nagy nyomás alá helyeztük, amire az agresszív viselkedés lett a válasz.

Az első hetekben a gyermek gyakran ér majd haza az iskolából fáradtan, kimerülten — ez teljesen természetes, hiszen sok az új inger, az iskola alkalmazkodást vár el tőle. Ilyenkor segíthet egy rövid délutáni alvás, vagy ha a gyermek nem akar aludni, akkor is ajánlott egy 30–45 perces csendes pihenőt beiktatni a napba, amikor nem szól a tévé, nincs bekapcsolva a számítógép, nincs hangzavar, hogy a kicsi csendben játszva rendezhesse a gondolatait.

Érdemes arra is felkészíteni, hogy az iskolában majd csak a szünetekben lehet kimenni a vécére, vagy ha nem bírja ki addig, akkor jelentkezzen, és kéredzkedjen ki a tanító nénitől.

De akármennyi időt tölt is a gyerek az iskolában, az érzelmi biztonságot nyújtó családi otthon az, amely döntő hatással van a későbbi életére, fejlődésére. Az érzelmi biztonság megadásának egyik feltétele pedig, hogy továbbra is higgyünk a gyerekünkben úgy, ahogyan eddig.

Nekünk, szülőknek is van tehát teendőnk. Természetesen megteremtjük a tárgyi feltételeket: nemcsak az iskolatáskát, taneszközöket, füzetet, tankönyvet, hanem a viszonylag nyugodt tanulósarkot, a saját kis asztalt, ahol nyugodtan leülhet, ahol a holmiját tarthatja, ahol jobbkezesnek bal felől jön a fény, balkezesnek pedig jobb felől (vagy ha ez nem megvalósítható, esetleg szemből).

A mindennapi rutinon is érdemes egy kicsit változtatni. A kisiskolásnak különösen fontos az megfelelő mennyiségű alvás: este nyolc körül illene ágyba kerülnie. És ne feledkezzünk meg az esti meséről sem. Ez még akkor is kulcsfontosságú, amikor a gyerek már maga is tud olvasni. A mese ugyanis fontos része lehet annak az esti rituálénak, amely lezárja a napot, amely megnyugtat, amikor ki lehet beszélni a feszültséget okozó történéseket is.

A beilleszkedési zavaroknak számos oka lehet még: másokat terrorizáló osztálytárs éppúgy, mint az, ha a gyerekünk keveredik túl sok konfliktusba. A kicsinek nincs kedve iskolába menni, szorong, és akár szomatikus tünetek — fejfájás, gyomorpanaszok — is kialakulhatnak. Fontos tisztázni, van-e valamilyen szervi oka ezeknek a panaszoknak. Ha nincs, bizonyára valamilyen rossz élmény az ok. Ezért is lehet fontos az esti szertartás, beszélgetés: kiderülhet, van-e reális alapja a gyerek félelmeinek.

Máskor szeparációs szorongással találkozunk, azaz a kicsinek nem könnyű elszakadnia a biztonságot nyújtó személytől, hisztizik a búcsúzáskor. Jó, ha a váltás nem hirtelen történik. Az első napokban bekísérhetjük a gyereket az osztályteremig, később már az iskolakapuban is elválhatunk tőle. A búcsúzás ne legyen elnyújtott és érzelgős! Legyen elég egy gyors puszi, néhány biztató szó és még valami: mindig mondjuk meg a gyereknek, hogy mikor jövünk érte!

Előfordulhat az is, hogy a kicsi nem tud beilleszkedni, mert nem képes a szabályokat követni, egy feladathelyzettel megbirkózni. Erre is megoldás lehet a mozgásos fejlesztés, melyben megtanulja, van egy rendszeresség, egy szabály, melyet el kell fogadnia.

Szélsőséges helyzetekben az iskolafóbia esete áll fenn, vagyis például a korábban szobatiszta gyerek újra bepisil, szorongóvá válik, erősen rágja a körmét, tikkel. A felkelés egyre nehézkesebb, gyakoriak a reggeli rosszullétek, rendszeresen előfordulhat hasmenés, hányás vagy éjszakai nyugtalan alvás, akár rémálmok kíséretében is.

A gyerek szorongása mögött gyakran a szülő saját, korábbi, a teljesítménnyel, beilleszkedéssel kapcsolatos negatív élményei rejlenek. A szülő régebben átélt sikerei, kudarcai ugyanis befolyásolják őt a gyerek iskolai problémáihoz való viszonyulásában is. Azokban a helyzetekben tudja jól támogatni gyermekét, amelyeket korábban ő maga is sikeresen oldott meg. Ellenkező esetben a szorongás és a félelmek újraélednek, és megakadályozzák a szülőt abban, hogy átsegítse gyerekét a hasonló nehézségeken. Sőt, a gyerek akár át is veheti ezeket az érzéseket.

Az iskola és a szülői ház eltérő elvárásai is zavart kelthetnek a beilleszkedésben. Előfordulhat, hogy amiért eddig otthon dicséretet, elismerést kapott a gyerek, azokért a tulajdonságokért, megnyilvánulásokért osztálytársai kicsúfolják, kinevetik. Nehezen tudnak beilleszkedni azok a nebulók is, akik megszokták, hogy körülöttük forog az egész világ, és emiatt nem volt módjuk megtanulni az alkalmazkodás legalapvetőbb elemeit: mások igényeinek, érzéseinek, szempontjainak figyelembevételét, illetve saját vágyaik beteljesülésének késleltetését.

A gondos iskola- és pedagógusválasztás, a kellő motiváció, a mintaadás a kitartáshoz és a teljesítményhez való viszonyuláshoz, a kapcsolatok kiépítéséhez szükséges készségek fejlesztése mind esélyt ad a gyereknek a boldoguláshoz. Fontos erőforrás a biztonságos családi háttér, melyben mindenki elmondhatja örömét-bánatát, és mindenkit meg is hallgatnak. Így lehetőség van rá, hogy idejében fény derüljön az iskolai konfliktusokra. Olyan képességek kialakítását fejlesszük tehát gyermekünkben, amelyek segítik őt a beilleszkedésben, a kapcsolatteremtésben és a tanulásban.

Szülőkről gyerekeknek — szülőknek gyerekekről ♦ Napjainkban nemcsak kapuzárási, hanem kapunyitási pánikról is beszélhetünk. Kilépni, dönteni, elköteleződni, választani éppen olyan sok stresszel jár, mint a lehetőségek kapuját — néhány évtizeddel később — becsukni.

A mai fiatalok nem siettetik a felnőtté válást. Tanulmányaik vége felé kétségbeesetten keresgélik a megoldást, hogyan is lehetne elhalasztani a nagy horderejű döntéseket: a kilépést a munkaerőpiacra, a családalapítás felelősségét, miként lehetne egy kicsit meghosszabbítani a felhőtlen diákéletet. A fiatal felnőttkor harmadik fontos lélektani feladata, az eredeti családról való leválás is igencsak elhúzódik, ami az önálló, felnőtt identitás megformálását, stabilizálódását idézi elő. Persze kell hozzá szülő is, akiről le lehet válni, akihez szeretetteljes kapcsolat fűződik.

A felnőtt gyerek kamaszként való létezése az úgynevezett Pán Péter-szindróma. Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hiszen nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában ez még nem felnőtté válás, ahogyan a munkába állás vagy akár a házasodás sem az.

Az Én előtérbe kerülése megnövelte a félelmet mindenfajta elköteleződéstől. Munkába állni annyit tesz, hogy az illető nap mint nap vállalja feladatait, sőt az esetek többségében azt is, hogy idejét nem kizárólag ő osztja be, elfogadja mások utasításait, értékelését, szempontjait, azaz szabadsága korlátozottá válik.

A családalapítás elköteleződése talán még félelmetesebb. Egyrészt azért, mert ehhez a „lehetne még jobb” vágyát kellene elnyomni, másrészt pedig azért, mert az énközpontú értékrendet némiképp át kell formálni. Azután később, a harmincas évek közepén — főleg a nők — pánikszerűen kezdenek párt keresni. Olyat, aki apának is megfelelőnek tűnik.

A szülők részéről…

A gondoskodó anyuka elsősorban a törődéskontrollt engedi el a legnehezebben. Addig érzi magát fontosnak és nélkülözhetetlennek gyermeke életében, amíg a fizikai kényelmével és ellátásával törődhet. Nemritkán a mamák járnak takarítani, mosni, főzni félig felnőtt gyermekük lakásába. Az a szülő pedig, aki inkább intellektuális-baráti szolgáltatásokat nyújtott, nyilván az ezen a területen bekövetkezett veszteségeket viseli nehezen. 

Minden jó szülő azt szeretné, ha gyermeke egy kicsit túlszárnyalná, de amikor ez megtörténik — esetleg túlságosan is jól sikerül —, nem könnyű ezt megélnie. Ezért a gyermekeknek — akik mindig is a szülők gyerekei maradnak — kell a hallgatás, a kíváncsiság, mert ennek hiánya érdektelenségnek tűnhet, s a látszólagos közömbösség éppen olyan bántó, mint a hatalom át nem engedése.

A leválás szó a szülők egy részében hamis érzetet kelthet. Két tévedés gyakori ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valami szörnyűség: aki leválik, az elválik a szülőtől, és hát ki akarná, hogy szeretett fia/lánya idegenként tekintsen rá? A leválás ebben az olvasatban veszteség. A másik tévedés, hogy teljes egészében a gyermekre kell bízni a feladatot, hiszen ő válik le. Ezért szerencsésebb volna a szülő-gyermek kapcsolat folyamatos átalakulásáról beszélni. A kisgyereket ott hagyjuk néhány napra a nagyszülőknél, vagy bölcsődébe/óvodába indítjuk, táborozni megy nélkülünk, vagy éppen osztálykirándulásra. Később egy másik városba költözik a tanulmányai miatt, majd saját családot alapít. A lényeg, hogy a gyermek megkapta azt, amire szüksége volt, a szülő egy kissé hátradőlhet, tudva, hogy szavainak, tetteinek már nincs olyan hatásuk, mint korábban, egyszersmind el is kell fogadnia, hogy már elmúlt a formálás ideje.

Sok szülő számára a kamaszkor annak a fájdalmas felismerésnek is az időszaka, hogy a gyermeknek bizonyos kapcsolatok fontosabbak lesznek, mint a vele való viszony. Mindez sok kis apróságban nyilvánul meg, és a következő kérdésben foglalható össze: hagyja-e a szülő, hogy megerősödjön a gyerek identitása, önbizalma, amire a felnőttélet alapulhat?

Sok nagyvonalúság, önzetlenség, odafigyelés szükséges hozzá, hogy a jó szülő az unokájának is jó szülőt neveljen.

A gyerek részéről…

A fiatal sokáig rászorulhat a szülőkre. Szüksége lehet anyagi támogatásra, a gyermek körüli teendők ellátására, lelki segítségre, baráti tanácsokra. A szolgáltatások természetszerűleg jogokkal is járnak — időnként azonban nem könnyű meghúzni a határt, hogy meddig tart az önállóság, illetve hol kezdődik a függőség.

A fiatal azt is érezheti, a szüleinek szüksége van a jelenlétére, ketten nem lennének meg. Kérdés, hogy ez csak az ő fantáziája-e, vagy megfelel a valóságnak. Persze, gyakran valóban így van, hiszen a két ember kapcsolata sokszor kiüresedik, és már csak a gyermek köti össze őket.

A szülő részéről ez még „önzőségből” is megéri, hiszen hosszú távon nyomasztó a harminc-, negyvenéves „óriásbébi”, és persze a kudarc fájdalmas érzését is egyre nehezebb elhessegetni. Idővel ez a kérdés is felmerül: mi lesz vele, ha én nem leszek?

A szülőkkel fennálló érzelmi kötődések néha olyan szoros egybefonódással járnak együtt, amelybe egy partner már nem fér bele. Előfordul, hogy a szülők általánosságban és elméletileg megengedőek, de valójában olyannyira kritikusak, hogy a gyermekük egyetlen potenciális partnere sem megfelelő számukra.

A felnövő gyerek számára egyúttal nagyon fontos, hogy szülei bíznak benne, elfogadják a saját gondolatait, választásait, és lelkileg támogatják céljai elérésében. Jó esetben sikerül átmenteni a bizalmas, jó kapcsolatot úgy, hogy közben a felnőtt gyermek autonómiája sem sérül.

Előbb vagy utóbb a szülőnél és a gyermeknél is elérkezik az a pillanat (ha máskor nem, akkor egy haláleset után), amikor ráébred: egyedül van, egyedül született, egyedül fog meghalni. Az egyedüllét itt nem a magányt jelenti, hanem a felelősségvállalás teljességét.

Senkinek sem könnyű…

A családi szerkezet megváltozása általában mindegyik oldalon szorongással jár. A szülők életének ebben a szakaszában megkezdődik egy gyászfolyamat, mert a gyereket el kell engedni, és búcsút kell venni a napi szülői teendőktől is. A gyereknek pedig bátorságot kell gyűjtenie az önállósághoz, és a saját lábára kell állnia.

Sok esetben ez hosszú és kitartó munkát igényel, és elég gyakoriak a mosolyszünetet előidéző veszekedések. Ez érthető, hiszen mindenkinek meg kell vívnia a saját belső harcát is, vagyis senkinek sem könnyű.

Véleményem szerint érdemes már gyerekkorban elkezdeni az önállóságra való nevelést, így később mindkét félnek könnyebb dolga lesz, ha például a gyermek elköltözik. Egyik félnek sem szabad elfelejtenie, hogy noha fizikailag más helyen vannak, ettől még nem lesz kevésbé szoros a kapcsolat közöttük. Próbáljunk meg egy picit következetesebben nevelni, és fiatal felnőttként egy picit tudatosabban élni. Az önállóság jó, és nagyon fontos ahhoz, hogy egy egészséges, a szó szoros értelmében vett felnőtt ember váljon belőlünk. 

Most mindenki csukja be egy kicsit a szemét. Képzeljenek maguk elé egy fehér homokos strandú, azúrkék tengert. A parton pálmafák, koktélbár. A csendet csak a sirályok és a lágy hullámok morajlása töri meg. A levegőben a tenger és a naptej illata… Forróság, vízpart, andalító hangulat, és az ember lánya/fia nem tud ellenállni egy mosolygó szempárnak…

Flört. Ki ne álmodozott volna már egy könnyed, nyári flörtről?

Már a gondolat megfogalmazásának idején fellép a kötelező erkölcsi dilemma, mert bizony hiába a nagy elhatározás, utána mégis foghatjuk a fejünket, ha a kelleténél jobban belehabarodunk az illetőbe. És ha az érzések kölcsönösek is, sok esetben még mindig ott a második nagy akadály: a távolság. A régóta áhított szabadság könnyedén felszabadít bennünket, hiszen azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, és különben is: titkon ilyesmire vágytunk! Belefeledkezünk abba a szép szempárba, és hagyjuk magunkat sodródni az eseményekkel. Kevesen hagynák ki ezt a magával ragadó, bizsergető érzést, az izgalmat, a csábítást, az elcsábulást. A nyaralóhelyen többnyire nem ismer bennünket senki, könnyebben nyitunk mások felé. Sokan magabiztosabbak lesznek a történtek hatására, és bátrabban vágnak bele az ismerkedésbe a hazatérés után.

A flörtöt úgy határozhatjuk meg legkönnyebben, mint következmény nélküli, rövid távú kapcsolat, játékos kacérkodás, szerelmi játék, könnyed udvarlás, illetve ennek elfogadása, továbbgöngyölítése. Flört azonban a futó szerelmi viszony, kaland is. Ám akinek már volt része benne, beláthatja, lényegében csak addig könnyed, amíg az egyik fél nem veszi komolyabban. Természetesen nem egyszer fordult már elő, hogy egy nyári flörtből később minden nehézséget túlélő, tartós szerelem lett.
De sajnos vannak ennél kevésbé vidám esetek is. Az hagyján, hogy a nagy szerelmünknek tartott illető nem ír, nem keres többet, ám egy romantikus, esetleg illuminált hangulatban eltöltött hétnek vagy estének visszavonhatatlan következményei is lehetnek: például egy nem tervezett gyermek.

A flörthöz nem elég nőnek/férfinak lenni, kell még hozzá egy kis cinkosság, „egy húron pendülés”, bizalom és érdeklődés a másik iránt. Könyvek szólnak arról, hogyan kell flörtölni — milyen taktikákat és trükköket kell bevetni —, miközben az izzadságszagú akarás a flörtölés gyilkosa. A flörthöz mindig két ember kell, és nem elég, ha kialakul közöttük a vonzalom, kell a csibészesség, kell a macska-egér harc, a „húzd meg, ereszd meg” játék. Érintés nélküli tánc ez, melyhez olykor annyi is elég, hogy egy férfi és egy nő elmenjen egymás mellett az utcán, vagy néhány megállót együtt utazzanak a buszon. De ne feledjük: partnerünk jelenlétében flörtölni tiszteletlenség és megalázó. És nyilván fordítva is megtörténhet, akkor meg már nekünk is rossz, igaz?

A flört két idegen magánügye, melyet nem kell hazavinni, nem kell bemutatni, nem kell, sőt nem szabad hivalkodni vele. A flört könnyen jön, könnyen megy. Bőséges jutalom, hogy megerősít bennünket a nőiességünkben/férfiasságunkban. Amíg a flörtöt tilos hazavinni, addig a flörtből nyert energiát kötelező. Így lesz egy idegen férfi/nő mosolyától egész nap jókedvünk.

A létfontosságú flört leginkább azoknak hiányzik, akiknek kevés az önbizalmuk, vagy akiknek a párkapcsolatban minden megszokott, és néha már unalmasnak érezik magukat. Ilyenkor önbizalomhiány miatt vár visszaigazolást az illető arra, hogy vonzó és szerethető. Lehet, hogy furcsa, ám ezt a megerősítést éppen arra használja majd fel, hogy még jobbá tegye a hivatalos párkapcsolatát. Ha viszont azért keresgél, illetve próbálkozik valaki újra meg újra másoknál is, hogy valamiféle hiányérzetet enyhítsen, akkor a flört már a megcsalás előszobája.

Hűtlenné válni csakis úgy lehet, ha megszegjük a személyre szabott kapcsolati megállapodásunkat. De mi van akkor, ha tudattalanul cselekszünk, és valami rejtélyes erő vonz a kalandok felé?

A flörtölés jelez valamit, ami akár válaszútig is elvihet bennünket. Fontos tisztázni a tudatalattinkban ható folyamatokat, felszínre hozni azokat a kötéseket, kötődéseket, amelyek úgy hatnak a hétköznapi döntéseinkre, hogy tudatosan nem is férhetünk hozzájuk.

Felmerül az a kérdés is, hogy mi a különbség az ismerkedés és a flörtölés között. Az ismerkedésben benne van a hosszú táv lehetősége, a flört azonban következmény nélküli, rövid távú akció. Olykor a rövid távú cél a hosszú távra való továbbvitel. 
A legizgalmasabb flörttípusok egyike talán, amikor nincs beszéd (illetve a felek nem közvetlenül egymással kommunikálnak), csak szemkontaktus vagy esetleg egy könnyed, leheletfinom érintés. Ez történhet egy bulin, tárgyalás, megbeszélés közben. Ilyenkor a lebukás veszélye, a kaland ad erőt. Közben, ha koncentrálnunk kell egy másik tevékenységre, az különösen nagy kihívás.

Régi korokban, amikor az erkölcsi szabályok még sokkal szigorúbbak voltak, különös találékonyságra volt szükségük a csábítóknak. A szív közelében kinyitott legyező például azt jelentette: elnyerted a szívemet! Az ajakhoz érintett, félig nyitott legyező titkos csók lehetőségét üzente. A nyitott legyező mögé rejtett tekintet azt jelezte: szeretlek, az egymás után bizalmasan többször kinyitott és becsukott legyező pedig arról panaszkodott: kegyetlen vagy! Manapság legyezők helyett a telefonoké a főszerep. Minden második ember erotikus üzenetekhez is használja a telefonját, hogy fenntartsa az izgalmat szerelmi életében.

A flört fortélyait általában a nők szokták jobban alkalmazni, de férfikörökben is megvannak a jellemző módszerek. Lényeges, hogy a velünk folytatott beszélgetésnek be kell indítania a másik fél képzelőerejét, lehetőséget adva neki, hogy megértse a finoman adagolt célzásainkat, megfelelő következtetéseket vonjon le, és érzelmi választ adjon az eseményekre. Elegendő lehet például csak úgy, mintegy mellékesen beszélgetni a magányról vagy említést tenni arról, hogy egész életünkben arra vágytunk, hogy a nagy szerelem ránk találjon.

A flört nagyon hatékonyan fejleszti készségeinket is, hiszen gyorsan kell eligazodnunk, villámgyorsan kell reagálnunk bármilyen célzásra, rejtett szándékra, illetve a mondatok mögé kell tudnunk látni. Ha nem vagyunk képesek jól bánni a flört fegyverével, nagyon nehéz dolgunk lesz egy idegen férfi/nő elcsábításában. Lángra lobbantani az érdeklődését, hol felerősíteni, hol pedig elhalványítani benne a reményt — mindez hibátlanul működik a másik nem minden egyes képviselőjénél: fiatalnál vagy idősebbnél, városinál vagy vidékinél, egyedülállónál vagy házasnál. Találjunk ki mindig új bókokat, és nyissunk meg a másik képzelete előtt újabb és újabb kecsegtető távlatokat. Az ilyenfajta ékesszólásnak és bűbájnak egy a célja: felkelteni az érdeklődést saját magunk iránt. Bármilyen ritmusos ingerlési forrás fokozza az izgalmi állapotot és a szexuális érdeklődést. 

A férfiaknak ugyanúgy fontos a flört, mint a nőknek, mutassunk tehát őszinte érdeklődést az emberek iránt. Mosolyogjunk. Legyünk jó hallgatóság. Tereljünk másokat a magukról való beszélgetésre. Ezzel egyidejűleg éreztessük a másikkal a fontosságát — persze mindezt őszintén, hitelesen.

És most nyissák ki a szemüket…