Avagy: mi is az az asszertivitás?
Az asszertív kifejezés azt jelenti, hogy az egyén olyan viselkedésformát mutat, amelynek során úgy képes érvényesíteni a szükségleteit, hogy közben a másik fél szükségleteit is tiszteletben tartja. Nevezhetjük arany középútnak is a passzív és az agresszív magatartásformák között.
Ha kudarcot vallunk, önértékelésünk csökken, kialakul a negatív önképünk és az a magas szorongási szint, amely bizonytalansághoz és nem kompetens viselkedéshez vezet. Ám ha kapcsolatainkban sikeresek vagyunk, megnő az önértékelésünk, pozitív önképünk lesz, alacsonyabb szorongási szintünk, ami megerősít bennünket, és a további kompetens viselkedési mintáinkban is magabiztosak leszünk.
Manapság sokat hallani asszertivitástréningekről, melyeken a részvevőkben megnő a személyes jogok iránti tudatosság, megtanulnak különbséget tenni az asszertív és a nem asszertív, valamint a passzív és az agresszív viselkedésmódok között, valamint elsajátítják a verbális és a nem verbális asszertív készségeket.
Az asszertív kommunikáció azt is jelenti, hogy úgy törekszünk minden fél szükségleteinek, igényeinek a kielégítésére, hogy közben a konkrét helyzetre és nem a személyre koncentrálunk. Az ilyen kommunikációban először is fontos, hogy össze tudjuk foglalni, mi az, ami zavar bennünket — mindezt a másik támadása nélkül. Majd ezeket a gondolatokat kössük össze az események múlt- vagy jövőbeli kimenetelével kapcsolatos jelentőségével. Társítsunk hozzájuk érzéseket — vagyis egyszerűen közöljük, mindez mit idézett elő bennünk. Ezek után pedig fogalmazzuk meg a változás iránti konkrét igényünket. Az asszertív kommunikációban nem főleg a saját (agresszív) és nem főleg a másik (passzív) szempontjára figyelünk, hanem egyidejűleg mindkét fél érdekeit számontartjuk. Ezáltal felelősséget vállalunk érzéseinkért és gondolatainkért, valódi önmagunkért, és mindezt ki is fejezzük.
Az asszertív kommunikáció első lépése a másik meghallgatása (ezáltal megpróbáljuk őt jobban megérteni), kell továbbá hogy legyen megfelelő önismeretünk (segíthet például a sikertelen szituációk analizálása), s végül tudnunk kell kifejezni önmagunkat. Mindez megjelenhet a nem verbális kommunikációban is: a magabiztosságot sugalló testbeszédben, a határozott, meleg, nyugodt hangú közlésben, a szemkontaktus felvételében, az egyenes, kihúzott, nyugodt testtartásban.
Ha valaki nem tud asszertíven viselkedni, az azt jelenti, hogy baj van az önbizalmával. Ilyenkor dolgozni kell a pozitív önértékelés kialakításán — például figyeljünk a sikereinkre, gyakoroljuk önmagunk ellazítását, képzeljünk el előre egy-egy helyzetet, melyben akár asszertíven viselkedünk. Tanuljuk meg meghatározni a tiszta célokat, a kommunikációnkban figyeljünk a környezetünkre is és a saját vágyainkra is.
Az asszertív ember szabadon fejezi ki érzelmeit, gondolatait, vágyait, ismeri a jogait, dühét képes kontroll alatt tartani, kompromisszumot tud kötni, a kapcsolataiban a saját és a másik igényeit is figyelembe veszi. Azt mondja, amit gondol, és képes nemet is mondani, közben pedig nem alkalmaz erőt. Ezért ez a viselkedés önkifejező és őszinte, egyenes és közvetlen, szociálisan elfogadott, tanult magatartásforma.
Az agresszív viselkedés célja a dominancia megszerzése és nem a konfliktus megoldása — ezzel szemben az asszertivitásnál a konfliktus megoldására törekszünk, és nem a konfliktus okozójának fizikai vagy erkölcsi megsemmisítésére. Az agresszív ember kommunikációjára a „te” üzenetek jellemzőek, az asszertív emberére pedig az „én” üzenetek.
Az agresszív attitűdű személy látszólagos önbizalmat mutat, ezért alulértékel másokat, mintha nem is volna a másikra szüksége, ezáltal a másik embert nem veszi figyelembe. Célja a mindenáron való győzelem. Kiáll a jogaiért — akár mások jogait is megsértve ezzel.
Egy passzív ember viszont alapjában kerüli a konfliktust, kitér a kommunikáció elől, visszafogott, ám ha mégis konfrontálódik valakivel, akkor érzéseit és igényeit nem tudja kifejezni. Mivel önmagát másoknál értéktelenebbnek tartja, gyakran úgy is ítéli meg a helyzetet, hogy kudarcot fog vallani, úgyhogy inkább háttérbe vonul. Benne az az érzés uralkodik, hogy a másik ember igényei fontosabbak, mint a sajátjai, azaz a másiknak vannak jogai, neki viszont nincsenek.
Van még egy megjelenési forma, ez pedig a manipulatív attitűd, amikor is az egyén ügyeskedve, ferde utakon próbálja elérni céljait, mert sem önmagában, sem másokban nem bízik.
Összegzésképpen: az asszertivitás tanulható, vannak esetek, amikor nem tudunk egyformán asszertívek lenni, ám az ilyen kommunikáció elsajátításában önbizalmunk erősödhet, kapcsolatainkban sikeresebbek lehetünk — ami aztán a káros testi tünetek elkerüléséhez és a stressz csökkenéséhez vezet.