Nem hiszem, hogy közhelyes a szeretetről karácsony tájékán írni, mint ahogyan azt sem, hogy el van csépelve a téma. Túl sokszor és túl gyakran találkozom ugyanis a szeretet hiányával a munkám során. És noha a szeretet természete vagy lényege gyakorta vitatéma, a szó különféle vonatkozásai tisztázhatóak azáltal, hogy meghatározzuk, mi az, ami nem szeretet. A pozitív érzelmek általános kifejezéseként a szeretetet általánosan szembeállítják a gyűlölettel — vagy a semleges érzéketlenséggel.
Szeretet, törődés, állandóság, figyelem és irányítás — feltétel nélkül. Talán ezek lehetnek a kulcsszavak. Az esetek többségében ösztönösen így kezd „működni” az anyává váló nő vagy az apává váló férfi. A gyermekkel való érzelmi kommunikációban nagy hangsúlyt kell helyezni a szeretet kifejezésére: öleljük, pusziljuk, dédelgetjük, becézgetjük gyermekünket. Lessük minden kívánságát, és dicsérjük, ha valamiben sikerrel jár, biztatjuk, ha elmarad a siker, hogy legközelebb újra nekikezdhessen. Segítünk kitárni és felfedezni a világot. Nevet adunk a tárgyaknak, egyúttal kereteket, szabályokat és értékeket adunk át. De ami a legfontosabb, mindeközben igyekszünk úgy szeretni a gyermeket, ahogy van: feltétel nélkül. Nem csak akkor, ha jól viselkedik, és szót fogad.
Sokan próbálták meg a maguk nyelvén meghatározni a szeretetet, vagy értelmezni azt, ahogyan működik. Vergilius híres mondata szerint: „A szeretet mindent legyőz.” A szeretetre néha úgy utalnak, mint a „nemzetközi nyelvre”, mely hidat alkot a kulturális és a nyelvi megosztottság felett. Utópisztikusnak tűnhet, ám a legfélelmetesebb, hogy igaz. Ilyen egyszerű lehetne, ha hagynánk.
m a szeretetről azt állítja, hogy végső soron egyáltalán nem egy érzés, hanem inkább egy elköteleződés afelé, hogy szerető cselekedeteket hajtunk végre más irányába vagy sok ember felé egy kiterjesztett időszak alatt.
A kereszténységben mindig visszatér az agapé, vagyis az adományozó, önzetlen, altruista és feltétel nélküli szeretet, illetve annak a módja, ahogyan Isten szereti az emberiséget. Nagy kedvencem, Pál apostol dicsőítette a szeretetet, és minden erények legfontosabbikának jelentette ki. A korinthusiakhoz írt első levelében azt írja:
„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,4—7).
Kevés olyan téma van, amelyről többet írtak, mint a szeretetről. A mindennapi életünkben is erre vágyunk, ezt szomjazzuk kicsi gyermekként, szülőként, társat keresve, magányunkat oldva. Ha birtokoljuk, boldogtalanok nem lehetünk, ha elveszítjük, sokszor élni sincs kedvünk.
Az a csodálatos ebben a szeretetben, hogy megsokszorozza önmagát. Ha valakit szeretünk, az a valaki is könnyebben szeret másokat — és önmagát. Maslow azt mondja, a fiziológiai és a biztonságérzet iránti vágyak kielégítése után az a legfontosabb, hogy szerethessünk és szeretve legyünk. Csak így, ezen az úton tudjuk magunkat megvalósítani.
Persze nehéz az ünnepekkel úgy szembenézni, hogy ne jutna eszünkbe: sokan, akiket szerettünk — és most is szeretünk, pontosabban szeretnénk —, nincsenek már itt velünk úgy, ahogyan azt kívánnánk. A karácsony túlfűtött szeretetüzenete hordozhatja a magány terhét is, mivel a befelé fordulás, a családok bezáródása mások kívülmaradását erősítheti. Sokszor lehetetlennek tűnik ezzel megküzdeni. Ezért az ünnepekkor rájuk háruló sok-sok terhet nehéz viselni: hideg is van, sötét is, magány is, nélkülözés is, szomorúság is. Éppen ezért nem az ünnepet kell ilyenkor szeretni, hanem a másik embert.
Meg lehet-e tanulni szeretni? Át lehet-e adni ennek „tudását” másnak is? A válasz: igen.
Ahogyan megtanítjuk rá a saját gyermekünket, ahogyan hiszünk benne, hogy majd egy nap ő is megteszi ezt a sajátjaival. Talán már az olvasók közül is sokan megtapasztalták, miként mérhetjük a szeretetet — a Mennyire szeretsz engem? kérdés megválaszolására gondolok. — Mint a sót — mondja a kiskirálylány a népmesében. — Mint az egész világot — mondja a fiam a szemembe nézve. A másik pedig szorosan átölel. S addig szorít, amíg fájni nem kezd. És még egy kicsit tovább is...